Matt Long második élete

Matt Long - New York-i tűzoltó, amatőr maratonfutó és ironman - sosem felejti el a napot, amikor elgázolta egy húsz tonnás busz. Matt életveszélyes sérüléseket szenvedett, de túlélte a balesetet. Újra tanult járni és újra tanult élni. Két évvel a baleset után, 40 műtéttel a háta mögött Matt talált magának egy új célt: elhatározta, hogy lefutja a New York City Marathont.

2005 december 22-én reggel mínusz két fok volt New Yorkban, és harmadik napja sztrájkoltak a közlekedési dolgozók. Mindenki úgy jutott el egyik helyről a másikra, ahogy tudott. Matt aznap reggel a tűzoltó akadémiára igyekezett. Fél hatkor indult el országúti kerékpárjával, hogy megtegye a 20 perces utat. Matt utolsó előtti napjára készült az akadémián, ahol az egészségügyi csoport tagjaként az volt a feladata, hogy a kiképzési program során az újoncok egészségére és edzettségére felügyeljen. Úgy tervezte, az akadémia után egy hét szabadságot vesz ki, mielőtt visszatér a rendes munkahelyére, az egyik kelet-harlemi tűzoltóállomásra.

2003-ban Matt némi súlyfelesleggel és egyre erősödő hátfájdalommal fordult orvoshoz, aki azt javasolta neki, váltson életmódot és fogyjon le egy kicsit. Matt elkezdett keményen sportolni. Futott, úszott, bringázott. Néhány hónap alatt leadott 15 kilót, hátfájdalmai megszűntek. Fokozatosan rákapott a triatlonra. 18 hónap alatt több mint 20 versenyen állt rajthoz. „Imádtam, ahogy az adrenalin elöntött. Olyan volt, mint berohanni a tűzbe. A sportág rabja lettem." - meséli.

2005 júliusában teljesítette első ironman versenyét, 11 óra 18 perc alatt. Korcsoportjában a legjobb 20%-ban ért célba, a verseny végén a maratont 3:44:38 alatt futotta. Ekkor nézte ki magának a 2005-ös New York City Marathont. Az volt a célja, hogy 3:15-ön belül fusson, és így kvalifikálja magát Bostonra.

Minden munkanap reggelén együtt edzett három kollégájával. Hétfőn és szerdán 19 km-t futottak, benne egy tempósabb résszel. Kedden és csütörtökön laza 13 kiliket. Pénteken pedig 29 kilométer volt az adag, benne 13 kili kemény tempóval. Matt eleinte le-lemaradozott, de egy hónap alatt felzárkózott a többiekhez. Végül mind a négyüknek sikerült megfutni a kvalifikációhoz szükséges időt. Matt 3:13:59-et futott, amivel a 201 New York-i tűzoltó közül a negyedik leggyorsabb lett. Edzőtársaival azt beszélték meg, hogy januárban elkezdik a felkészülést Bostonra.

A baleset
2005 decemberében azon a reggelen az a busz egy különjárat volt, amit a sztrájk miatt bérelt ki egy brókercég, hogy dolgozóit elszállítsa a munkahelyükre. A buszvezető nem New York-i volt, talán nem is tudta, hogy itt tilos a buszsávon kívül fordulni. De az is lehet, hogy csak nem figyelt. És ahogy kanyarodni kezdett a Harmadikról az Ötvenkettedik utcára, pontosan ráfordult az ott szabályosan közlekedő Mattre. Az ütközés során Mattet és a bringáját beszívta maga alá a busz. Mire a busz meg tudott állni, Matt már a hátsó tengely alatt volt, a kerékpár kormányának egyik vége beragadt a busz alvázába, másik vége pedig szabályosan felnyársalta Mattet, felhasítva a testét a köldökétől a fenekéig.

Egy közelben lévő rendőr szinte azonnal leadta a segélykérést. A mentők négy perc alatt értek a helyszínre, és nem sokkal később megérkeztek a tűzoltók is. A buszt megemelve előbb el kellett fűrészelniük a bicikli kormányát, hogy ki tudják emelni Mattet a jármű alól. Jó néhány percbe kerül, mire sikerült kiszabadítani és hordágyra tenni az ekkor már félig eszméletlen sérültet.

A kórházba éve Matt vérnyomása már kritikus szintre esett a hatalmas vérveszteség miatt. Az első vizsgálatok szerint eltört a bal sípcsontja és combcsontja, több csontja eltört a bal lábfejében, megrepedt a jobb kulcscsontja, a jobb csípője, átlukadt a hasfala, elrepedt a végbele, és súlyosan megsérült a medencecsontja valamint a környező idegek. Matt esélye a túlélésre öt százalék volt. Maximum.

Az orvosoknak először is az erős vérzést kellett valahogy csillapítani, hogy életben tudják tartani a sérültet. Két orvos órákon át egymás után varrták össze a megsérült ereket. Eközben Matt folyamatosan kapta a vér transzfúziót, de így is kritikus volt a helyzet. 12 óra alatt több mint 22 liter vért veszített. A négyszeresét annak, ami egy normális felnőtt szervezetében kering. Az első nap végén az orvosok csak annyit tudtak mondani a családtagoknak, hogy Matt még életben van. De nagyon kevés esélyt adtak a túlélésre. Hogy életben maradt, az orvosok szerint annak köszönheti, hogy 10 órán belül sikerült megszüntetni a nagyobb vérzéseket, és hogy annyira jó fizikai állapotban volt, amikor elszenvedte a sérüléseket.

A baleset után Mattet több héten át mesterséges kómában tartották, amíg elvégezték rajta az összes szükséges életmentő műtétet. Végül január 7-én ébresztették fel. Eddigre Matt több mint 20 kilót fogyott, aminek legnagyobb része izom volt. A balesetet követő első öt hónapban Matt 22 műtéten esett át.
Az orvosok egy titán rudat építettek bele Matt bal lábába, a csípőjétől egészen a bokájáig, hogy megerősítsék a combcsontot és a sípcsontot. A csontokat fém csavarok tartották a helyükön. A csípő sérülések következtében Matt jobb lába a baleset után mintegy öt centivel rövidebb lett. A jobb oldali csípő távolító izma szinte egyáltalán nem működött.

Mattnek újra meg kellett tanulnia járni. Az orvosok azt jósolták, két évbe telik majd mire mankóval járni kezd. Matt azonban nagyon gyorsan gyógyult, és a baleset után öt hónappal készen állt, hogy elhagyja a kórházat. Mankókra támaszkodva ugyan, de a saját lábán sétált ki az épületből.

Matt tűzoltó volt, bár tulajdonos és agglegény. Sokat futott és bringázott. Szerette a finom söröket és a jó borokat. Nagyon jól főzött. Jó humora volt, mindig megnevettette az embereket. Sok barátja volt, és még több barátnője. Igazán szerencsés fickónak mondhatta magát. Amíg a kórházban volt, sosem maradt egyedül. A munkanapokon a tűzoltók jöttek el a város összes állomásáról, és ételt hoztak az egész családnak. Hétvégén Matt triatlon klubjának tagjai jöttek és hozták az ebédet.


A rehabilitáció
Még a kórházban volt amikor egy ismeretlen - egy barát barátja - írt neki egy levelet. „Ne aggódj. Újra futni fogsz. Tudok neked segíteni. Mozgássérült sportolókkal dolgozom." Matt elvörösödött, ahogy a „mozgássérült" szót elolvasta, és felhívta közös barátjukat. „Mi a fenét akar ezzel mondani? Mi az, hogy mozgássérült?!" Hónapokkal később aztán, amikor már otthon lakott, sokszor eszébe jutott a levél. Matt ekkor napi 90 perces futópados gyaloglással próbálta izmait erősíteni, és súlyzós edzéssel erősítette a nehezen mozgó jobb karját. De alig ért el valami eredményt. Hogy fog így újra úszni, futni, bringázni? Matt egyre jobban elkeseredett és bezárkózott. Kerülni kezdte a barátait. Lassan már a családtagjait sem akarta látni. Nem tudta elfogadni az új életét, nem látta értelmét a küzdelemnek.

A változáshoz kellett a család és egy pszichiáter segítsége is, de legtöbbet talán egyik barátnője segített. Shane McKeon emaileket írt és üzeneteket hagyott Matt rögzítőjén, arra kérve, segítsen neki felkészülni egy ironman versenyre. Matt nem reagált. Végül Shane azt az üzenetet hagyta neki, hogy akár érdekli, akár nem, mostantól minden nap leírja majd neki, hogy mit edzett és várni fogja Matt tanácsait. Három nap múlva Matt felhívta és számon kérte tőle az elmaradt aznapi edzés beszámolót. Nem sokkal ezután Matt épp arról beszélgetett a bátyjával, hogy az embernek nem elég célokat tűznie maga elé, azokért meg is kell dolgozni. És ekkor Matt hirtelen azt mondta: „Futni fogok. Le fogom futni a maratont." 2007 december 22-én, két évnyi rehabilitációval és összesen 40 műtéttel a háta mögött Matt végre botra cserélhette a mankóját. Néhány nappal később benevezett a 2008-as New York City Marathonra. így kezdődött el Matt Long második élete.

Mattnek 10 hónapja volt, hogy újra megtanuljon futni. Februárban elutazott egy rehabilitációs központba Arizonába, ahol napi több órás terápiát csinált végig. Hat héttel később már sokkal kevésbé használta a botját, és erősebben támaszkodott a jobb lábára. Március 14-én Matt lefutotta az első mérföldet. 17 perc 24 másodperc alatt.

Néhány héttel később Matt visszatért New Yorkba, ahol egy sportolókkal foglalkozó gyógytornász segítségével tovább erősítette törzse izomzatát és próbálta működésre bírni a sérült jobboldali csípő izmot. A gyógytornász emellett készített Matt számára egy 16 hetes futó edzéstervet is.

Az első futóedzés másfél mérföld volt, ez Matt július elsején 24 perc alatt teljesítette. A futás melett Matt rendszeresen úszott, elliptikus tréneren dolgozott és súlyokkal erősített. A sok erősítésnek köszönhetően a felsőteste izmosabb lett, mint amilyen a baleset előtt volt. Szüksége is volt ezekre az izmokra, hiszen sokat tudtak segíteni a futómozgásban. Augusztus közepén futott először öt mérföldet egyben. Szeptemberben futott először 9, majd 14 mérföldet. A következő hosszú futás során viszont megfájdult a csípője, így innentől orvosa tanácsára csökkentette a távokat.

A futás
2008 novemberében járunk, a maratoni verseny reggelén. Matt sokáig keresi a mozgássérült sportolóknak fenntartott rajthelyet az ING New York City Marathonon. Három évvel ezelőtt álmában sem gondolta volna, hogy valaha vak és kerekesszékes atléták között kell majd versenyeznie, akik három órával a rendes rajt előtt indulnak neki a távnak. Mattet két jóbarátja segíti végig a távon: Frank Carino, egy tűzoltó kolléga, aki 11 óra alatt nyomja az ironmant, és Noel Flynn, aki három óra alatt futja a maratont. De ma vele futnak majd, nagyon, nagyon lassan. Nyolc vagy akár kilenc óráig is eltarthat majd mire végigérnek a távon.

Matt odabiceg egy korláthoz, hogy nyújtson kicsit. Megigazítja a sapkáját. Mégegyszer meghúzza térdig érő szorító-zokniját. Reméli, a zokni ad majd némi extra erőt a lábainak. A barátai észreveszik a mozdulatot, és viccelődni kezdenek:

"Hé,Frank," mondja Flynn. "Nézd már Matty lábát!"
"Igazán szép, Matty," mondja Carino. "Úgy nézel ki, mint Paula Radcliffe."

Matt velük nevet, de a gondolatai máshol járnak. Élete leglassabb maratoni versenyét fogja mindjárt elkezdeni. Még ha sikerül is célba érnie, nagy küzdelem lesz. Úgy készülődik, mintha az élete múlna ezen a versenyen. És talán így is van.

Nekiindulnak. Futnak. A Verrazano-Narrows hídra érve a többi korai induló már messze előttük jár. Matt féloldalasan mozog, izmos felsőteste a lépések ritmusát követve billen egyik majd másik oldalra. Lassú, apró lépésekkel halad. Ahogy elrugaszkodik titániummal teli bal lábával, eltorzult lábfejének megmaradt három lábujja szinte beledöf a talajba. Rövidebb jobb lába kicsavarodva csapódik előre.

Néhány óra múlva szurkolók lepik majd el a maratoni verseny útvonalát, hogy buzdítsák a futókat. Matt azonban még az üres utcákon halad. Csak egyetlen, mintegy negyven fős csapat várakozik a három mérföldes jelzésnél. Ők Mattet várják. A barátai és a családja jöttek el szurkolni. Itt vannak a testvérei, azok gyermekei, és eljött néhány unokatestvére is. Ahogy közeledik hozzájuk, felhangzik a szurkolás és lelkesítő feliratok emelkednek a magasba. „Szeretünk Matt". „Megcsinálod". Matt előre megmondta a szüleinek, hogy csak 90 másodpercre fog megállni. Készül pár gyors fotó, Matt kap pár bíztató ölelést és már megy is tovább.

Kilenc mérföldnél Matt hátranéz és meglátja az első profi női versenyzőket ahogy gyorsan közelítenek hozzá. Ott jön Paula Radcliffe és Kara Goucher is. Matt rögtön felélénkült: „Noel, figyelj, menj előre, és fotózz le, amikor elfutnak mellettem. Szeretnék egy képet Kara-val."

A 15. mérföldnél jött a Queensboro híd, ahol a három futó sétára váltott. Matt eleve úgy tervezte, hogy a hídon csak sétálni fog. A leghosszabb futás, amit felkészülése alatt teljesített, 14 mérföld volt. Innentől tehát ismeretlen terepen jár. A hídon csendben sétálnak át. Aztán a 16 mérföldes jelzésnél újra futni kezdenek.

A 65. utcánál csatlakozik a három futóhoz Matt triatlonklubjának több tagja, majd nem sokkal később Matt edzője is. A 18. mérföldet elhagyva Matt megáll és azt mondta, nagyon fáj a bal lába. Edzője tanácsait követve kicsit nyújtani próbálja a lábát, és már indul is tovább. Már nem jókedvű, nem nevet a vicceken. Csak küzd, harcol a fájdalommal, lépésenként, tovább, előre.



Végre beérnek a Central Parkba. Már csak két mérföld a cél. Mintha most egy kicsit gyorsabban futnának. Végre odaérnek a célegyenesbe és Matt hét óra 21 perc 22 másodperces idővel átfut a célkapun, majd még gyorsan lenyom tíz fekvőtámaszt is.

Matt számára a maraton nem csak a 26 mérföldes táv teljesítését jelentette. Azt jelentette, hogy végre visszatérhetett azok közé az emberek közé, akikkel olyan sokáig együtt élvezte az életet. Azok közé az emberek közé, akik naponta órákon át futnak, bringáznak és úsznak - nem azért, mert maratont vagy ironmant akarnak nyerni, hanem mert szeretik a kemény edzést, a küzdelmet, a versenyzést. Matt visszatért azok közé a barátai közé, akik újra a sportolót látják benne, és nem azt az embert, akit pár éve elütött a busz.