A 62 éves, szemüveges férfi kézfogása erős, mégis
szokatlan. Érzi a röpke zavart, mert csöndes derűvel mutatja merev
ujjait. – Higgye el, azért nem hagyom el magam. Most már a járásom is
majdnem hibátlan. Persze, ehhez az kell, hogy minden reggel tornázzak.
Egyik-másik gyakorlatnál csillagokat látok, de már megtanultam viselni
a fájdalmakat.
A tatabányai lakótelepi lakás íróasztalán
hordozható számítógép villog, körülötte pályázati kiírások, CD-k,
számlák és nyugták sokasága. Adamecz László mosolyogva int: ez itt az
élete. Mármint a második. Mert az első harminc évvel ezelőtt véget ért.
Az akkoriban vájárként dolgozó férfi alól egyik pillanatról a másikra
csúszott ki a hétköznapok nyugalma és biztonsága.
– Először
vörös foltok keletkeztek a bőrömön, és kiderült, hogy makacs
pikkelysömöröm van – idézi fel a keserű időszak kezdetét. – Nem sokkal
később egy balesetből eredő térdműtét után krónikus ízületi gyulladás
támadta meg szervezetemet. Néhány hónap alatt összeroppant az
egészségem.
Lászlót néhányan a háta mögött nyomorék kezűnek
nevezték, és megesett, hogy a férfit – bőrbetegségére hivatkozva – a
kezelőhelyiségből is kivezették. Bár sokáig nem akart nyugdíjba menni,
1985-ben rádöbbent, nincs más választása. – Teljesen összetörtem –
mondja. – Csupa önvád és keserűség volt az életem.
A korábban
kemény munkát végző bányász lépni is alig bírt, de vágyott az emberek
közé, és lassan rájött, hogy nincs egyedül, vannak sorstársai. – Amikor
egy mindkét térd fölött amputált ismerősöm arra kért, hogy segítsek
neki megszervezni egy ülőröplabda-csapatot, először megijedtem. Arra
gondoltam: hiszen magam is alig élek a fájdalmaktól! De aztán nem
tudtam nemet mondani, és egy évig a segítőjük voltam. (A csapat később
a Humanitás SE színeiben szép sikereket ért el.)
László ekkor
még nem tudta, hogy itt kezdődött el a második élete. A
csapatszervezésből közösségteremtő erő lett, és 1986 novemberében
létrejött a Humanitás Klub. Minden vasárnap összejártak, és e közösség
segítségével megtanulta elfogadni helyzetét. – Mindig ott dörömbölt a
lelkem mélyén, hogy nem adhatom fel! Hiszen annyi ember örömét
szolgálhatom! Visszatért a jókedvem, a fájdalmak közepette újra
felfedeztem magamban a bizakodást.
Mindezt László ismerősei is
alátámasztják. Urbán Zsuzsanna, a United Way Vértes Vidéke Alapítvány
vezetője például azt mondja, hogy még soha nem találkozott ennyire
derűs emberrel. – Még egyszer sem láttam letörve – jelenti ki. –
Ráadásul megvan benne a képesség, hogy nemcsak magát vidítja fel, hanem
másokba is képes erőt önteni.
A közös kirándulások, bálok és
ünnepek szervezése során Lászlóban egy érdekes gondolat fogalmazódott
meg. Mi lenne, ha a mozgáskorlátozottak is bemutathatnák színpadi
tudásukat? Az ötletet eleinte még saját sorstársai is idegenkedve
fogadták, de a férfi lelkesedése és elszántsága mindenkit meggyőzött.
Így került sor 1992 júniusában Tatabányán az Art ’92 nevű kulturális
fesztiválra, amelynek sikere kiváló alapot teremtett az azóta rendezett
többi hasonló eseménynek országszerte. – Nem sokkal korábban egy a
saját történetemet elbeszélő írásommal harmadik lettem egy nemzetközi
pályázaton – meséli a férfi. – A tatabányai székhelyű Komárom-Esztergom
Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány pedig kuratóriumi
tagjává választott.
Az érzés, hogy szükség van rá, valósággal
szárnyakat adott neki. Évenként országos kerekes székes ügyességi
versenyeket, kétévenként kulturális fesztiválokat szervez, emellett
létrehozott egy alkotókört. Alapítványuk segíti valamennyi közösségi
tervük, álmuk valóra váltását, miként a többi betegközösség életét is.
2000-ben László életműdíjat kapott a Magyar Művelődési Társaságtól és a
Magyar Művelődési Intézettől.
Társai biztatására
szavalóversenyeken indult, emellett zenei téren is kibontakoztatta
tehetségét: füttyművészként Várvölgyi Jánossal, vak zongorista társával
fesztiválokon szerepelnek, eddig három album fűződik a nevükhöz. Mint
mondja, ők csak lélekmuzsikusoknak hívják magukat. – Az élet
megtanított, hogy aki másokon segít, önmagán is segít – mondja –, mert
a másoknak adott szeretet önmagunk gyógyítója is.
No comments:
Post a Comment