Oscar, a közönséges, fekete-fehér cirmos kandúr egy
állatmenhelyről került a Providence belvárosában lévő Rhode Island-i
Kórház területén fekvő Steere Ház Ápolási és Rehabilitációs Központba,
ahol öt másik macskával együtt lakott, és ahol én geriáterként az
időskori elbutulás előrehaladott stádiumában szenvedő betegekkel
foglalkozom. Eleinte Oscar nem barátkozott se a személyzettel, se a
betegekkel. Az a fajta cica volt, amelyik órákon át lapul az ágy alatt,
vagy bámul kifelé az ablakon. Így hát szinte mindenkinek – végül még
nekem is – feltűnt, amikor elkezdett a folyosókon mászkálni, és hol
egyik, hol másik gyöngélkedő ápolthoz látogatott be.
Pácienseimnek
gyakran a Steere Ház második emelete a végállomás. Sokuk addigra
jóformán mindent elfelejt, amit valaha tudott. Általában nem emlékeznek
házasságkötésük évére, gyermekeik nevére. Nem tudják, hogyan éltek,
merre jártak, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett. A macskák
társaságát azonban kedvelik – úgy látszik, az állatszeretet az egyik
legutolsó dolog, amit elveszítenek. Azt is mondhatnánk, hogy az állatok
a maguk szerény eszközeivel összekötik az embereket hajdani életükkel,
a legnagyobbrészt már a hátuk mögött hagyott világgal.
Mivel én
vagyok az utolsó orvos, akivel betegeim találkoznak, rám hárul a
feladat, hogy ellássam minden egészségügyi szükségletüket, csillapítsam
fájdalmaikat, gondoskodjam kényelmükről. Komolyan veszem a dolgomat, és
Oscar végül ezért tudott megnyerni.
– Doktor úr, ráér néhány percre? – kérdezte Mary Miranda, az emeleti nappalos nővér. – Szeretnék mutatni valamit a tízesben.
Mary
régóta dolgozott nálunk, mindent tudott a „gyerekeiről”, és
anyatigrisként védelmezte őket. Ahogy elindultunk a folyosón, elmesélte
nekem Lilia Davis történetét.
–
Most nyolcvanéves, másfél éve került hozzánk – tájékoztatott Mary. –
Nemrégiben fogyni kezdett. Egyik délelőtt észrevette, hogy vérzik.
Átküldtük a kórházba, és az orvosok vastagbéldaganatot állapították
meg, amely már testszerte áttéteket képzett. Súlyos demenciája miatt a
családtagjai úgy döntöttek, nem kezeltetik a rákját. Visszaküldték
hozzánk hospice-ellátásra.
Ez indokoltnak tűnt. Közben Mrs.
Davis szobájához értünk. Az asszony behunyt szemmel, hanyatt feküdt,
felszínesen lélegzett. Intravénás morfiumpumpát kötöttek be neki. A
szoba másik felében üres kempingágy állt. A gyűrött ágynemű arról
árulkodott, hogy nemrégiben valaki aludt benne.
– Mrs. Davis
lánya – válaszolt föl sem tett kérdésemre Mary. – Hazaküldtem néhány
órára zuhanyozni és átöltözni. Harminchat órát töltött itt egyhuzamban.
– Mit akart mutatni nekem? – tudakoltam.
– Nézze meg! – intett Mrs. Davis ágya felé Mary.
Ahogy
közelebb léptem, Oscar fölemelte a fejét. Addig Mrs. Davis lábához
fészkelődve feküdt. A nyakörvére rögzített csengő halkan csilingelt, a
macska pedig a fülét hegyezte, és kérdő tekintettel pillantott föl rám.
Ügyet sem vetettem rá, és Mrs. Davishez indultam. Oscar visszahajtotta
a fejét a mellső mancsára, és halkan dorombolt.
A betegre néztem. Az arcán úgy látszott, jól érzi magát. – Rendeljek gyógyszert vagy valami egyebet? – kérdeztem.
– Nem a beteget akartam megmutatni, doktor úr – mondta Mary. – A macskát.
– A macskát?
– Azt.
No comments:
Post a Comment