A csodaúszó

Heves zivatar hasít a sápadt, őszi napsütésbe a dél-bretagne-i Quiberon-öbölben. A kihalt tengerparton két férfi vidám csevegés közben tart célja felé. Egyikük óriási, háromkerekes székben tolja maga előtt a másikat. Nyugodt léptekkel a vízbe sétál, és a hullámok közé billenti barátját, akinek se keze, se lába. Játékosan lubickolnak.

A föléjük érő zivatar felkorbácsolja a vizet és a homokot. – Nincs még egy őrült, aki ma úszni menne – mondja az egyik férfi. Aztán elkezdik az edzést.

A következő két órában egymás mellett úszva teszik meg a 300 méteres távot egy lehorgonyzott katamarán és egy sárga bója között, oda, aztán meg vissza.

Újabb zivatarok érkeznek nyugat felől, homályba burkolják, majd ismét látni engedik a Quiberon-öböl teljes panorámáját.

A könnyebb napjaik egyike ez. Olykor öt órán át úsznak. Céljuk, hogy hamarosan, egymás mellett, körbeússzák a világot.

Ez a történet egy nem mindennapi emberről, Philippe Croizonról szól, aki 26 éves korában elveszítette mindkét karját és mindkét lábát s akiből végtelen bátorsága és csökönyössége sportolót faragott.

Két évvel ezelőtt átúszta a 34 kilométer széles La Manche-csatornát. Az utóbbi 136 évben csak körülbelül kilencszáz ember volt erre képes, de olyan, akinek hiányoztak volna a végtagjai, egyetlenegy sem.

A ma 43 éves Croizon, aki azt mondja, hogy 1994-es balesete előtt „nem volt különösebben sportos”, nagyméretű békalábakat használ lábcsonkjaihoz erősítve, ezek hajtják előre a vízben, a karcsonkjaihoz csatolt uszonyokkal pedig egyensúlyban tartja magát.

Ez a történet egy nem mindennapi barátságról is szól, Philippe Croizon és Arnaud Chassery, egy másik francia csatornaátúszó barátságáról. A La Manche átúszása során ismerkedtek meg és barátkoztak össze, s határozták el, hogy megpróbálnak valamit együtt, ami addig csupán egyetlen sportolónak sikerült.

Azt tervezik, hogy mindössze négy hónap leforgása alatt átússzák öt kontinens négy tengerszorosát. Az első hallásra eszementnek tűnő vállalkozás egyebek között azzal jár, hogy átússzák a jeges Bering-szorost Alaszka és Oroszország között, valamint a cápáktól nyüzsgő Akabai-öblöt Afrika és Ázsia között.

– Sportértékét tekintve nagy kihívás ez, de van benne valami a kalandos utazások és felfedezések régi divatjából is – mondja Croizon. – De nem egyszerűen arról szól, hogy van két pasas, aki jól szórakozik. Egyúttal kampányt is folytatunk, amelyben arra bátorítjuk az embereket, hogy másként viszonyuljanak a fogyatékossághoz, főként a fejlődő világban. El fogjuk mondani, hogy mindenféle megkülönböztetés káros, történjék akár testi fogyaték miatt, akár nemi, vallási vagy faji okból. Bárki láthatja a különbséget Arnaud és közöttem, de végül is ennek nincs jelentősége. Ettől még lehetünk barátok és elérhetjük ugyanazokat az eredményeket.

Philippe Croizon energiája, közvetlensége és humorérzéke azonnal mély benyomást gyakorol az emberre. Egy elegáns nyaraló világos konyha-étkezőhelyiségében ebédelünk a délutáni úszás előtt, La Trinité sur Merben, Bretagne déli partvidékén, ahol Philippe és szülei, Gérard és Monique házat béreltek az őszi edzések idejére.

Velünk van barátja és úszótársa, Arnaud is a feleségével, Séverinne-nel és nyolc hónapos babájukkal, Valentinával. Philippe odaadó társa, Suzana otthon maradt Châtellerault-ban kettejük négy gyermekével. Philippe mobiltelefonja gyakran megszólal. A hívások zöme a szponzori pénzek szüntelen keresésével kapcsolatos, vagy szimpatizánsoktól, köztük számos iskolától érkezik, amelyek látogatóba hívnák Philippe-et és Arnaud-t.

– Már darabokra vagdostak, de még többfelé kéne aprítani, hogy mindenhová eljuthassak – tréfálkozik Philippe. – Talán azt kéne mondanom, hogy: „Én ugyan nem mehetek, de beérnék esetleg a lábammal is?”

Philippe arra is szakít időt, hogy Valentinával játsszon. Székével mellé gurul, és a karcsonkjai mögül kukucskál rá. A kislány önfeledten kacag.

Philippe Croizon 1994. március 5-én „halt meg”. Az ifjú acélgyári munkás felmászott a házuk tetejére a közép-franciaországi Châtellerault-ban, hogy megjavítsa a tévéantennát. Az antenna egy magasban húzódó elektromos vezetéknek ütődött, miközben Philippe a fémlétrán állt. Az első áramütés 20 ezer volt erejével pusztító csapást mért rá, a szíve is megállt. A második, majd a harmadik áramütés életre keltette ugyan Philippe-et, de valósággal ráolvasztotta a létrára, amitől súlyos égési sérüléseket szenvedett.

A következő néhány hónap során amputálni kellett mindkét lábát és mindkét karját a könyöke fölött. – Átmentem az összes szokásos állomáson: elfojtás, önsajnálat, düh, elfogadás – mondja. – Azt azonban nem mondják meg az embernek, hogy mindezek az állomások nem feltétlenül egyszer és nem is mindig ebben a sorrendben következnek. Hanem újra meg újra, visszatérően jelentkeznek. Néha még ma is el kell gurulnom az erdőbe, valahová, ahol egyedül lehetek, és kiordíthatom magamból a bánatomat és mérgemet. Ami nagyon jólesik.

Philippe a három fia kedvéért döntött úgy, hogy belekapaszkodik az életbe, azonban újabb depresszióba zuhant, amikor felesége, Muriel 2001-ben elhagyta. Ezután kétszer kísérelt meg öngyilkosságot.

A baleset után tizenhárom éven át Philippe arról beszélt, hogy megtanul úszni. Azt követően tett fogadalmat a La Manche átúszására, hogy 1994 augusztusában, a kórházi szobájában tévén nézte Marion Hans, a tizenéves francia csatornaátúszó diadalát. 2008-ban végre beugrott a mélyvízbe.

Két év elteltével, heti 35 óra edzésmunkával olyan erőnléti állapotba került, hogy vállalkozhatott a kísérletre, és sikerrel is járt. A La Manche átúszásával próbálkozók kilencven százaléka kudarcot vall. Philippe Croizon nem tartozik közéjük. 2010. szeptember 18-án az angliai Folkstone-ból indulva 13 óra 23 perc alatt teljesítette a franciaországi Griz Nez-fokig tartó távot.

– Mire ilyen szintű sportolóvá válik az ember, akár mozgássérült, akár nem, nagyjából ugyanazokon a fázisokon megy keresztül, mint egy megnyomorító baleset után: elfojtás, düh, önsajnálat, végül pedig öröm – mondja. – Volt, amikor úgy éreztem az úszás alatt, hogy képtelen vagyok folytatni, de azt is tudtam, hogy nem hagyhatom abba. Amikor a hátsóm végre francia földet ért, már-már fájdalmas öröm járt át.

Arnaud Chassery, a burgundiai Joignybe való 34 éves bútorkészítő már két évvel korábban átúszta a La Manche-t. Philippe számos francia csatornaátúszóval érintkezésbe lépett, mielőtt maga is megkísérelte volna. Mindannyian segítőkészek voltak, de Arnaud-val különlegesen közel kerültek egymáshoz, aki így tagja lett a csapatnak, amely felkészítette a nagy úszásra.

– Azután akartunk csinálni valamit közösen is, egyszerűen ebből nőtt ki az öt földrészt érintő úszás ötlete – mondja Arnaud. – De nehogy azt képzeljék, hogy csak én segítek Philippe-nek. Ő is segít nekem. Ha ő szenved – én is szenvedek. Néha, amikor elegem lesz az egészből, és abbahagynám, rám szól: „Gyerünk, Arnaud, ne légy puhány!”

A maguk elé állított próbatétel, amelyet nager au-delà des frontières-nek (határátúszásnak) neveznek, négy interkontinentális átkelést foglal magában. Csupán egyetlen úszó, Marcos Díaz a Dominikai Köztársaságból teljesítette mind a négyet egyetlen esztendő alatt. Valamivel több, mint négy hónapra volt ehhez szüksége. Philippe és Arnaud azt reméli, hogy túlszárnyalják a rekordját.

Lassan végzünk az ebéddel. Következik az edzés. Még egy kávét, Philippe, indulás előtt? – Ne, ne adjatok neki kávét – mondja Arnaud. – Túlságosan felpörgeti. Nem fogom tudni tartani vele a tempót.

Indulunk a partra. Philippe gyakorlott mozdulatokkal a kocsi vezető melletti ülésébe lendíti magát a kerekes székéből.

Carnacnál, a Légenèse-partszakaszon az édesapja segíti ki az autóból Philippe-et. Rövid ideig csaknem meztelenül fekszik egy kis törülközőn az útpadkán; egy erős, izmos, fiatalos, de kegyetlenül megcsonkított férfitest tárul fel másodpercekre – olyan kiszolgáltatott állapotban, amelyet nem hajlandó elfogadni, de amelyen változtatni nem tud.

Édesanyja segíti rá az úszóruhát. Philippe fölemeli a lábcsonkjait, Arnaud pedig gyöngéden a szilikon védőszárakba csúsztatja őket. Azután rögzíti a műanyagból, titánból és üvegszálból készült mesterséges combkiegészítőket, amelyeket kifejezetten számára terveztek, hogy megfelelő hajtóerővel úszhasson.

Végül, mintha csak a sítalpait segítene felvenni a barátjának, Arnaud felcsatolja Philippe nagyméretű, kék, üvegszálas békalábait.

Arnaud, akinek testét csak fürdőnadrág és kenőcs fedi, a vízhez tolja Philippe-et, majd mindketten alámerülnek. A La Manche átúszásakor Philippe óránként 2,5 kilométerrel haladt, de egy Arnaud-képességű úszó ennek a közel kétszeresére képes.

Együtt edzve a két férfi megtanulja összehangolni egyéni erőfeszítését. Mindvégig egymás mellett fognak úszni, kivéve a Bering-szorosban, ahol Arnaud a saját tempójában halad majd, hogy melegen tartsa magát.

A közös edzés ahhoz is hozzásegítheti Philippe-t, hogy megközelítse a célját, az óránkénti 3 kilométeres sebességet.

Gérard, Philippe édesapja figyeli őket, és méri az idejüket. – Tizennyolc évvel ezelőtt, közvetlenül a balesete után, el nem tudtuk volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Lenyűgöző, amit Philippe elért – mondja Gérard ellágyultan.

Azt mondja, gyerekkorában Philippe nem sportolt. – Inkább bohóckodott, ő vitt életet és lelket a családba, mint ahogyan most is. Azt hiszem, amikor Arnaud-val együtt van a vízben, Philippe egyenlőnek érzi magát. Mintha ép egész lenne a teste. Azt hiszem, csak akkor boldog, csak akkor boldog igazán, amikor a vízben van.

A partról, alig ötvenméteres távolságból nézve a két férfit, nehéz megállapítani, melyikük fogyatékos és melyikük ép. Philippe vállai és felkarjai gyorsabban pörögnek, mint Arnaud teljes karjai.

Aki mindezeket nem tudja, a partról csak két erős, nagyon céltudatos úszónak látja őket. S a két barátnak valóban minden erejére és céltudatosságára szüksége lesz, amint elérkezik a kontinensek közötti nagy próbatétel ideje. Már alig várják.